"Feleltetés, lecke és dolgozat, átkozhatod, diák a sorosodat” – énekelném én is legszívesebben néha, de persze tudom, hogy ez nem igaz. Mióta megnéztem a Csokonai Nemzeti Színház Légy jó mindhalálig című musicaljének új feldolgozását, - bár a dallam óhatatlanul a fejemben ragadt, és néha a legváratlanabb pillanatokban van kedve a felszínre törni -, még biztosabban érzem, hogy diáknak lenni jó.

 Kultúrbonbon – októberi programajánló

„Feleltetés, lecke és dolgozat, átkozhatod, diák a sorosodat” – énekelném én is legszívesebben néha, de persze tudom, hogy ez nem igaz. Mióta megnéztem a Csokonai Nemzeti Színház Légy jó mindhalálig című musicaljének új feldolgozását, - bár a dallam óhatatlanul a fejemben ragadt, és néha a legváratlanabb pillanatokban van kedve a felszínre törni -, még biztosabban érzem, hogy diáknak lenni jó.

Azt már előzetes kutakodás alapján megtudtam, hogy Debrecenben a Csokonai Színház 125 éves fennállásának évfordulóján 1991-ben mutatták be először Móricz regényének musicalváltozatát, majd számos belföldi és külföldi bemutató után 2013 decemberében tért vissza a teátrum nagyszínpadára, és hogy különösen eredetivé téve a darabot, Nyilas Misi történetét az Ady Endre Gimnázium ének-és drámatagozatos diákjai, illetve tanárai elevenítik meg. Tudtam, hogy több ismerősömet is látni fogom a kisebb-nagyobb szerepekben, ami még inkább felkeltette az érdeklődésemet. A könyvet olvastam, a musicaleket szeretem, a kinti esős-bentre-vágyós hangulattal, a fekete magas sarkúmmal meg persze egy adag kíváncsisággal minden adott volt egy jó kis előadáshoz, amire – mint utólag kiderült – a jó nem kifejezés.

A darab már az első perctől fogva pörög, unatkozni még az előadás előtt „kisfiam szállj le cipővel a székről nem otthon vagy” nézéssel rendreutasított gyerekeknek sincs alkalmuk, én pedig már az első zeneszámnál sajnálom, hogy nem állhatok be Nyilas Misi és társai közé egy „tízperc”-re énekelni, táncolni, pakkot dobálni vagy akár csak felelni a világító földgömb mellett földrajzórán. Mert ugyan tudjuk és látjuk, hogy Misi és persze a többi diák élete a kollégiumban valójában nem pogácsaillatú tündérmese, sokkal inkább valóság: átmenet a gyerek-és felnőttkor között, a terhekkel, amiket nehéz cipelni és a csalódásokkal, amiket még nehezebb feldolgozni. És ennek ellenére vagy talán éppen emiatt, részük van, - és persze velük együtt nekünk is - feledhetetlen emlékekben, megrendítően szép pillanatokban és sokszor az önfeledt játékban, ami nélkül talán nem is tudnának megbirkózni a nehézségekkel.  Az élet szép, az élet minden – énekli a jóságos Valkay tanár úr Misivel és az egész osztállyal együtt a musical legismertebb dalát, engem pedig épp kezdene elönteni az „én is debreceni diák akarok lenni” érzés, amikor rájövök, hogy az vagyok, és nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak.

Érdekes (vagy teljesen átlagos, ki tudja), hogy általában onnan tudom, hogy egy könyv, film, színdarab vagy zene nagyon tetszik, hogy utána még órákig vagy esetleg napokig a hatása alatt vagyok. Semmi mással nem tudok foglalkozni, és igazából nincs is hangulatom hozzá. Olyan, mintha nem tudnék visszatérni abba a világba, amiben azelőtt voltam, és ha nagyon erősen akarnék fogalmazni, akkor akár azt is mondhatnám, hogy nem is tudnék, mert a saját kis világom, ha a picinél is kevesebbet, de valamiben változott. Azt mondják, hogy egy alkotás akkor értékes, ha alakít rajtad egy kicsit, ha utána azt érzed, hogy már nem vagy ugyanaz. Ad valamit és te több leszel. És én pontosan ezt éreztem.

Ez a hangulat igazából az előadás végéig, sőt még utána is megmarad bennem. A fülembe tapadnak a dallamok, libabőrös leszek egy-egy szebb vagy magasabb akkordtól, legszívesebben beállnék korcsolyázni a többiekkel, sajnálom Misikét meg Bella kisasszonyt, de azért nevetek Sanyikán és a hölgyeken, akik naivan várják, hogy a harmadik osztályt is bukdácsolva végző gyerek ledoktoráljon, haragszom Török Jánosra, félek a fegyelmi bizottságtól, és hálás vagyok Valkay tanár úrnak, amiért kiáll Misi mellett, amikor mindenki bűnösnek tartja. A darab végén pedig értem és érzem, hogy ez valami más, valami több, és nem pusztán egy régi történet a kollégiumi diákság életéről.

„Az élet szép, az élet minden…” – dúdolom magamban nemcsak kifelé menet, hanem már napok óta egyfolytában, és kivételesen nem idegesít a dallamtapadás.